LESZÁRMAZOTTAK - Part 2

Hát megtörtént, csomagolok, indulok vissza Európába, egy-két kisebb kitérő után. Még nem tudom, hogy végleg haza költözöm e, de szeretnék még egy kis távolságot tartani az enyéimtől.

Inkább kezdem az elején.

Chloe. Fura egy kis teremtmény. Valami az útjába sodort, és azóta elválaszthatatlanok lettünk. Lenyugtat, megnevettet, törődik velem a maga kifacsart módján és én is vele. Majd leesett az álla, amikor az ominózus egymásba botlásunk után már másnap sikerült beváltanom az ígéretet és egy új kanapéval és csizmával lett gazdagabb. Ő ebédet főzött, beszélgettünk. Meglepően intelligens és önálló lánykának bizonyult. Kiderült, hogy a szülei meghaltak, tizenhét éves kora óta él egyedül és tartja fent magát. Hihetetlenül felnőtt módjára látja az életet, attól eltekintve, hogy ahogyan ő nevezi, a dark stílusnak hódol. Te jó ég, még most sem tudom igazából hová rakni ezt a fogalmat. Az jut róla eszembe, amikor hétről hétre elcipelt az általa menőnek titulált Dark Angel nevezetű clubba. Érthetetlen volt számomra, hogy ezek a fiatalok, hogy lehetnek ennyire nekikeseredve. Egytől egyig feketébe burkolózva, piercingekkel teleaggatva, könyörögnek a sötétségnek, hogy végre ragadja magához őket. Már értem némelyikünk miért ilyen helyekre jár vadászni. Bár elég nagy a lelepleződés kockázata, mert, ha itt valaki valamit meg akar osztani a másikkal, akkor az az, ha egy vámpírral tölti az estét. Chloet kivéve. Ő csak velem beszélt. Oké, nem is vágtam nyíltan az arcába a mivoltomat, de talán sejthette. Nem láttam mást ez alatt a két és fél hónap alatt a közelébe. Sem barát, sem barátnő. Szép kis párosítás voltunk. Igazi szövetségesek, akiket kivetett a társadalom. Őt az övé, engem az enyém, de ezért csak magunkat okolhatjuk. Ő sem volt semmivel sem rosszabb, vagy másabb a társainál, csak egyszerűen nem kereste, sőt egyenesen elutasította a közeledésüket.

Tehát volt ez a hely, ahol elkezdte ecsetelni milyen tuti is ez az egész, misztikus közeg, akkor kellett volna neki szép lassan beadagolni a valóságot és közölni vele, hogy Alice, Csodaország egy karnyújtásnyira van szó szerint. De nem tettem, inkább megpróbáltam valami igazi kulturális élményt mutatni neki. Színházba vittem, kiállításokra, operába. Nem nagyon jött össze a dolog. Nem olyan műveletlen módon fordult el az általam mutatott világtól, csak egyszerűen hogy is fejezte ki?... nem az ő stílusa az egész. Annyiban maradtunk, hogy a művészet teljesen személyfüggő, és ha lehet, megpróbálunk valami közös pontot találni, de nem erőltetünk egymásra semmit. Egész kezdett beérni a dolog. Sétáltunk sokat, modern művészeti kiállításra vitt, gyorsulási versenyre… nem is tudtam, hogy vonzza a sebesség. Úgy gondoltam, ha ez ilyen örömet szerez neki, akkor egy időre kölcsön adom a BMW-t, és, ha lediplomázott, talán majd veszek neki egy sajátot. Jól megvoltunk. Kötődtem hozzá, törődtem vele, mintha az elveszett húgomat találtam volna meg, akit meg sem ismerhettem, mert alighogy megszületett, már elhagyott anyámmal együtt. Még ennyi év után sem volt egyszerű rájuk gondolni. Chloe valamelyest pótolta ezt az űrt. Egész tegnapig úgy éreztem sínen van az életem, és akkor rám találtak Cuno emberei. Jobban mondva rá. Nem értettem ezt a nagyfokú ellenségeskedést, mert nem tettem semmi tiltott dolgot, nem ártottam egyikőjüknek sem. A legutóbbi összetűzésből is én kerültem ki vesztesen…

Chloet majdnem elkapták. Épphogy le tudtam szedni azt a két kölyköt, akit utána küldtek. Fiatalok voltak, figyelmetlenek és rendkívül szomjasak. Kissé elborult az agyam darabokra tépve tüntettem el őket. Tudtam viszont, hogy ez nem sokáig tarthatja vissza a vezérüket. Lépnem kellett. Chloe csak addig érdekes, amíg köze van hozzám. Amint érdektelenné válik a számomra, számukra is az lesz. Le kellett zárnom kettőnk dolgát. Ilyen piszok rosszul már régen nem éreztem magam. Fájt, hogy elveszítem, őrültté tett, ha arra gondoltam, hogy mi van, ha tévedek, és mégis bántják, hiába kilépek az életéből; nem utolsó sorban kissé zavarban voltam, hogy hogyan is vezessem fel ezt az egészet. Végül úgy döntöttem, hogy nyíltan, egyenesen bemutatkozom, megérdemelte az igazságot és lehetőséget arra, hogy eldöntse, hogyan folytatja tovább.

Percekig csak fel-alá járkáltam a lakásában, majd amikor megunta, elkezdett belőle ömleni a szó.

- Tudom,… kifizetem! Az a hülye seggfej a semmiből jött nekem. Csak egy apró karcolás! Ugyan már Noel, nem nagy ügy! - átöleltem, ezzel magamat és őt is meglepve. Nem emlékszem, hogy előtte lett volna rá példa azóta az éjszaka után, hogy hozzáértem.

- El kell engednem téged. Bajt hozok rád. Bántani fognak, félek, hogy egyszer nem érek elég hamar oda.

- Ne beszélj hülyeségeket! Miről hablatyolsz? Ugyan ki tenne ilyet? Ha eleged lett belőlem, akkor csak elég mondanod. Tudtam, hogy egy ilyen barátság nem lehet hosszú távú.

- Ezt mégis hogy érted?- Totális felháborodottságot éreztem a hangjában a kezdeti pánik után.

- Ugyan már, mikor mondtál egyáltalán bármi személyeset magadról az elmúlt három hónap során? A barátok ugyanis ezt szokták. Lehet, hogy egy picit fura vagyok, de bolond az nem. Jó volt, hogy volt valaki, aki nem menekült hanyatt homlok előlem vagy nem akart megdönteni. De tudtam, hogy részedről ezek a kötelező körök közel sem olyan szórakoztatóak, mint nekem. Letudtad az adósságod, feloldozlak, de tartsd észben tényleg kibaszottul jól nézne ki egy percing az orrodban, meg egy pár fülbevaló. Egész elviselhető ábrázatod lenne.

- Jaj, Drága, hogyan is gondolhatsz olyat rólam, hogy csak kötelességből kerestem a társaságodat. Nincs még egy olyan ember a földön, aki annyit jelentene a számomra, mint te Kiscica.

- Csak légy velem őszinte, semmi gond, már hozzászoktam az elutasításhoz, az emberek egyszerűen nem szeretnek, és ez ellen semmi kifogásom, amíg őszinték és nem próbálnak mézes mázos szavakkal kellemetlen helyzetbe hozni. 

- Legyek őszinte? Tényleg azt várod, hogy őszinte legyek?- Tudtam, hogy itt az ideje. Letaszítottam a kanapéra, a szemem már éreztem vörösben izzik. A fogaim kitüremkedtek a számból. Egy pillanatra megrémült. Nem akartam megijeszteni. A szoba legtávolabbi falánál rogytam térdre. Itt kerestem menedéket a hülyeségem és a valóság elől.

- Csak adj egy percet, míg feldolgozom!- magához szorított egy párnát, és csak ringatózott. Egy egész örökkévalóságnak tűnt. Próbáltam minél lassabban mozogni, nehogy kiakasszam megint. Amikor ismét a szemembe nézett, a pánikja átcsapott lelkesedésbe. – Ez totál jó! Muszáj megmutatnod még egyszer.

- Kiváló. Sokkot kaptál. Ne aggódj, eltűnök.

- Szar sem kapott sokkot te tökfej! Csak az agyarad akarom látni!- Nem akartam hinni a fülemnek. Kellett valami, ami mindkettőnket kihoz a sokkból. Csak egy dolog jutott eszembe, ami rövid úton megoldást jelentett.

- Van itthon valami alkohol?

- Tüzet is fújsz?

- Te tényleg nem vagy normális. –Egy rekesz töményet halászott elő a szekrény aljából. Hüledezve néztem a felhozatalt - Ez a mennyiség egyáltalán legális?

- Gondoltam a huszonegyedik szülinapomkor alkoholmérgezéssel vitetem magam kórházba.

- Szóval még be sem töltötted. –Nagyszerű, kiskorúakat zaklatok. Meghúztam az üveget - Tehát… kérdezz.

- Mi vagy? Megfoghatom? –totál DI LI NYÓS

- Vámpír és nem!

- Csak egyszer!

- A helyedben távol tartanám magam tőlük. Nem undorodsz?- Őszinte lelkesedéssel és csodálattal fordult felém.

- Te vagy a legjobb dolog, ami az utóbbi években történt velem. Minden évben halloweenkor a leg tutibb műagyarakkal aggatom tele a pofám, erre most itt egy igazi és még azt kérdezed, hogy undorodom e, hát kisapám sajnálattal közlöm, hogy ebben a pillanatban akár abba is belemennék, hogy örökre a rabszolgád leszek, csak egyszer megtapizhassam azt az izét.

- Komoly mentális problémákkal küzdesz igaz?

- Na ja! Nehéz gyerekkor, apakomplexus…

- Csak azért jöttem ma el, hogy ne búcsú nélkül hagyjalak itt.

- Na azért ne olyan hevesen. Ezek után minimum zombivá kell változtatnod.

- Ó Chloe! Már annyiszor mondtam neked, hogy az egészségesnél jóval több sorozatot nézel! Nekem tovább kell állnom, de bízom benned. Tudom, hogy nem lennél képes ártani nekem. Nem szívesen matatnék bele az emlékeidbe, csak, ha ezt szeretnéd. 

- Igaz, hogy egy párszor már mondtad, hogy zombik nem léteznek, de azt is, hogy vámpírok sem.

- Ezt soha nem mondtam, csak annyit, hogy nevetséges, ez a kultusz, ami kialakult az utóbbi időben.

- Nem hagyhatsz el.

- Ülj ide egy kicsit.

- Nem tetszik ez nekem. Apám is így nyitott, azután többet nem láttam. Egy fémládában hozták haza Görögországból. Szóval ne merészeld azt mondani, hogy az én érdekem!

- Chloe, majdnem megöltek, csak azért, mert tudják, hogy huzamosabb ideig kapcsolatot tartok fent veled, a többiről pedig nem is beszélve. Őszintén, egy két lábon járó baj mágnes vagy.

- Köszi, akkor most sikerült aláírnod a halálos ítéletemet. Úgy tűnik, egyedül egy percig sem élném túl.

- Ne nézz ilyen elmebetegnek. Az éjjel sikerült egyelőre lerendeznem a dolgot, de holnap jönnek mások, amíg nem vagyok védve, addig te sem. Tovább kell állnom. Túl sokáig voltam egy helyen, túl sok figyelmet vontam már így is magamra. 

- Le maradtam egy-két körrel.

- A lényeg, hogy mennem kell. Végezd el a sulit, éld az életed. És szerezz végre normális barátokat!

- De én szerettem a te barátod lenni. Nélküled magányos voltam, de nagyon…

- Én is.

- Akkor vigyél magaddal! – Az ütő megállt bennem.

- Tessék?! Ne bolondozz!

- Ugyan már! Kiváló lehetőség lenne a tanulásra, tapasztalatszerzésre.

- És a halálodra.

- Pont te voltál az, aki az előbb azt bizonygatta, hogy mennyire vonzom a bajt. Ígérem, nem leszek az utadban és segíteni foglak, csak had menjek veled. Csak egy szemesztert, utána visszajövök, és minden megy tovább.

Ez a beszélgetés teljesen más irányt vett, mint szerettem volna. Mint gondoltam. Két óra múlva, négy üveg vodkával később, kezdett zsongani a fejem a győzködésétől, míg már én is kezdtem úgy látni, hogy nem is egy olyan csapnivaló ötlet. Kicsivel nagyobb odafigyelés, a biztonság megerősítése, és még akár a hasznára is válhat egy utazás. Amint látta, hogy kezdek elbizonytalanodni, becsomagolta a bőröndjeit és lefoglalta a jegyeket az aznap esti Ázsia felé tartó járatra. Szervező képessége az volt meg kell hagyni. Röpke fél óra alatt átalakította az egész addigi életét.